Múlt pénteken a tavaly nyári kutatóbázison volt szobatársam, Heather és az élettársa Ken meghívtak minket Detroitba egy igazi amerikai jazz klubba. Először Heatherékhez mentünk egy Detroit melletti kisvárosba vacsorázni. Vonattal mentünk Ann Arborból, naponta 3 vonat van a Chicago - Detroit vonalon (szóval a MÁV-ot sem kell szídni annyira, haha). Az út 1.5 órás volt és nagyon lehangoló. Azt tudtuk előre, hogy Detroit a legkevésbé biztonságos város az Egyesült Államokban, mert a válság nagyon megviselte az autóipart és nagyon sokan elvesztették az állásukat és lecsúsztak sajnos. De erre azért nem voltunk felkészülve. A vonatból hosszú-hosszú kilométereken keresztül elhagyatott házak, utcák, romok, roncs autó telepek. Nagyon rossz környék, komolyan. Ez az, amit eddig csak filmben láttam. Úgy azért nem érzi át az ember annyira, mint amikor élőben is látja, hogy ilyen tényleg van, nem megrendezett jelenet. A vonatból odafelé nem tudtam fényképezni, mert már sötétedett (és egyébként is annyira megrázó élmény volt, hogy valahogy nem volt kedvem fényképezni). Visszafelé reggel viszont párat fényképeztem, igazából egyrészt a blog kedvéért, hogy tudjak mutatni pár képet az otthoniaknak, és azért, hogy ne felejtsük el ezt az élményt. De nagyon szomorú volt. Szerencsére Heatheréknél pár pohár finom bor elfeledtette a rossz hangulatunkat. Ott volt még két lány a kutatóbázisról Jen és Emily, és Emily férje Jason. Szóval heten voltunk plusz a macska. Nagyon finom vacsit kaptunk, miután megettük indultunk is a jazz klubba, ahol egy helyi jazz banda játszott.
Ilyen a bejárat, stílusos. A képet nem én csináltam, mert a lelkünkre kötötték, hogy ne fényképezzünk Detroitban az utcán. Semmiképp ne nézzünk ki turistának, hanem kocsiból ki, helyre egyenesen be.
Belül pedig elég sötét volt, nem lettek jók a képek. A plafon sötétbarna faborítású volt, nagyon jól nézett ki. Az egész klub olyan 30-as évek stílusú volt, nagyon tetszett. A banda nagyon jó volt, billentyű, dob, cselló és a szaxofon!
Utána Heatheréknél aludtunk, a macska bejött a szobába, feljött az ágyra és nézett. Nagyon vicces volt, csak nézett. Aztán befészkelte magát közénk és úgy dorombolt, hogy az egész ágy rezgett. A reggeli vonattal jöttünk vissza Ann Arborba, mert délben már hivatalosak voltunk Lala professzorához kerti mulatságra (ami egyébként nagyon jó volt, de ott nem csináltam képeket).
És akkor egy pár kép a hazaútról. Nem lettek olyan jó minőségűek ezek sem, mert ugye a koszos vonatablakon keresztül készültek.
Elhagyott épület.
Rossz környék.
A fent említett roncs autó telepek közül egy. Ilyenek kilométereken keresztül húzódtak a sínek mellett.
Nem túl bizalomgerjesztő utca.
Beomlott tetejű épületek.
Megint egy elég rossz környék.
Ezzel a vonattal utaztunk. Elég vicces volt, 2 kalauz felszálláskor kezelte a jegyeket, ezért csak 2 ajtónál lehetett le és felszállni. Minden megálló előtt végigrohantak a vonaton és hangosan szóltak, hogy aki le akar szállni, az kövesse őket. Ők nyitják ugyanis az ajtót, nem szállhat le az ember csak úgy ahol akar.
A vonat nagyon nagy egyébként, a lépcső is marha magasan kezdődött, úgyhogy a kalauznál volt egy sárga kissámli, amit letett a földre és segített az embereknek a le és fölszálláskor. A csomagokat is ő adogatta. Elég fura volt.
